A munkáról, mint oly sok minden másról, eszembe jut a családom. Eszembe jut a tavaszi veteményezés Apával. Ahogy első alkalommal magyarázta, hogy mit, hogyan és miért úgy kell csinálni. Ahogy néha-néha belógott közben egy-két fröccsre. Aztán egyre többre. Ahogy az évek múlásával ő egyre lassabb lett, én meg egyre gyorsabb. Ahogy vártuk, hogy Anya kiabáljon, kész az ebéd. Ahogy cukkoltam a húgaimat, ugyan jöjjenek már velünk ők is a kertbe. Aztán messze kerültem otthonról. De minden tavasszal eszembe jut, hogy vajon be tudott-e fogni Apu valakit segíteni.

Bevillan egy kép a nyárról. Egy? Inkább rengeteg. Jönnek illatok is az emlékekkel. Amikor a létrán vagy a fán ülve szedtem, ettem a cseresznyét. Rám szóltak, hogy ugyan fütyüljek egy kicsit, addig se dézsmálom a termést, meg a vödör is gyorsabban telik. Pedig a cseresznye fülbevaló is jól áll mindenkinek. A legfelső ágat már sehogy nem érem el. Mindegy, a madaraknak is hagyjunk valamit. Ahogy zizeg a föld a fogam alatt, mert az epret úgy jó megenni, hogy még meleg és poros. Ahogy már reggel nyolckor olyan meleg volt, hogy izzadva szedtük a lányokkal a borsót. Atyaég, hogy lehetett annyi nyers zöldborsót megenni. Igazából tudom, ha édes volt, elég könnyen, ha keserű, akkor meg fintorogva. Délután, az árnyékos hintán a borsófejtés. Ha jött a Mama, vagy az unokatesók, ők is fejtettek. Legalább hamarabb végeztünk. Hamarabb következhetett a tollaslabda parti. Ahogy körtét szedünk, és már alig várom, hogy este ehessem zsíros kenyérrel. De előtte szedjünk fel mindent a földről, jó lesz cefrének. Vajon hány ilyenről maradtam le, mióta eljöttem?

De jön, tolakszik már az ősz. A szüret nem várhat. Most pont jó. A következő hétre túl sok esőt mond, nem lesz cukorfok. Párban a Mamával mi voltunk a leggyorsabbak. Ez nem lóverseny ám, hallom a tesómat. Várjuk a puttonyost, hol marad ilyen sokáig? Nem vele van a baj, a présházban túl lassan darálnak, mi meg túl gyorsan szedünk. Világos. Nem baj, addig is kóstolgatjuk a szőlőt, elvégre minden fürtöt le kell ellenőrizni. Akkor is ha már elvásta a fogunkat. Érzem, ahogy hűl az idő. Levelet kell söpörni. Még jobban hűl. Idén nincs pénz. Kézzel szedjük a kukoricát. Kisleányom, vegyél fel kesztyűt! De Mama, abban én nem tudok rendesen dolgozni. Rakjuk be a góréba is, ha már ilyen időben végeztünk! Kíváncsi vagyok, hogy megjavították-e azóta az ajtaját.

Beköszönt a tél. Ahogy vasárnap panírozzuk a húst. Ahogy esszük a krumplit nyersen, még sütés előtt. Ahogy közeledik a karácsony, díszítjük a fát. Veszekszünk. Anyu ideges, hogy nem lesz kész a vacsora. Ha újra otthon lehetnék karácsonykor, én már nem veszekednék senkivel. És nem kellene, hogy Anyu egyedül főzzön. Vagy legalább megpróbálnám lebeszélni a tizedik sütemény elkészítéséről. Bár biztos, hogy nem engedne sok mindent csinálni. Aztán már érzem a hideget az arcomon, még sötét van, de szegény malac már visít. Aztán csend. És indul a szaladás, kapkodás, de estére minden a helyére kerül. Csak a tele hűtő és a vérfolt a havon árulkodik az eseményekről. Újabb kép villan. Ahogy felhúzom a redőnyt. Hurrá, esik a hó! Utca, szánkó, jégcsap, gyerekek, elesünk. Csak onnan egyétek a havat, ahol nem sárga. Hamar sötétedik. Még a szülőknek is jut egy pár hógolyó. Kint játék, de bent akkor is munka volt. Anyu sütött egész nap. Pizza. A legjobb a világon. 

De ha otthon lehetnék karácsonykor… Vagy bármikor. Mert jó, ha az egész család együtt munkálkodik, szeretetben.