mindenholjo

A munkáról, mint oly sok minden másról, eszembe jut a családom. Eszembe jut a tavaszi veteményezés Apával. Ahogy első alkalommal magyarázta, hogy mit, hogyan és miért úgy kell csinálni. Ahogy néha-néha belógott közben egy-két fröccsre. Aztán egyre többre. Ahogy az évek múlásával ő egyre lassabb lett, én meg egyre gyorsabb. Ahogy vártuk, hogy Anya kiabáljon, kész az ebéd. Ahogy cukkoltam a húgaimat, ugyan jöjjenek már velünk ők is a kertbe. Aztán messze kerültem otthonról. De minden tavasszal eszembe jut, hogy vajon be tudott-e fogni Apu valakit segíteni.

Bevillan egy kép a nyárról. Egy? Inkább rengeteg. Jönnek illatok is az emlékekkel. Amikor a létrán vagy a fán ülve szedtem, ettem a cseresznyét. Rám szóltak, hogy ugyan fütyüljek egy kicsit, addig se dézsmálom a termést, meg a vödör is gyorsabban telik. Pedig a cseresznye fülbevaló is jól áll mindenkinek. A legfelső ágat már sehogy nem érem el. Mindegy, a madaraknak is hagyjunk valamit. Ahogy zizeg a föld a fogam alatt, mert az epret úgy jó megenni, hogy még meleg és poros. Ahogy már reggel nyolckor olyan meleg volt, hogy izzadva szedtük a lányokkal a borsót. Atyaég, hogy lehetett annyi nyers zöldborsót megenni. Igazából tudom, ha édes volt, elég könnyen, ha keserű, akkor meg fintorogva. Délután, az árnyékos hintán a borsófejtés. Ha jött a Mama, vagy az unokatesók, ők is fejtettek. Legalább hamarabb végeztünk. Hamarabb következhetett a tollaslabda parti. Ahogy körtét szedünk, és már alig várom, hogy este ehessem zsíros kenyérrel. De előtte szedjünk fel mindent a földről, jó lesz cefrének. Vajon hány ilyenről maradtam le, mióta eljöttem?

De jön, tolakszik már az ősz. A szüret nem várhat. Most pont jó. A következő hétre túl sok esőt mond, nem lesz cukorfok. Párban a Mamával mi voltunk a leggyorsabbak. Ez nem lóverseny ám, hallom a tesómat. Várjuk a puttonyost, hol marad ilyen sokáig? Nem vele van a baj, a présházban túl lassan darálnak, mi meg túl gyorsan szedünk. Világos. Nem baj, addig is kóstolgatjuk a szőlőt, elvégre minden fürtöt le kell ellenőrizni. Akkor is ha már elvásta a fogunkat. Érzem, ahogy hűl az idő. Levelet kell söpörni. Még jobban hűl. Idén nincs pénz. Kézzel szedjük a kukoricát. Kisleányom, vegyél fel kesztyűt! De Mama, abban én nem tudok rendesen dolgozni. Rakjuk be a góréba is, ha már ilyen időben végeztünk! Kíváncsi vagyok, hogy megjavították-e azóta az ajtaját.

Beköszönt a tél. Ahogy vasárnap panírozzuk a húst. Ahogy esszük a krumplit nyersen, még sütés előtt. Ahogy közeledik a karácsony, díszítjük a fát. Veszekszünk. Anyu ideges, hogy nem lesz kész a vacsora. Ha újra otthon lehetnék karácsonykor, én már nem veszekednék senkivel. És nem kellene, hogy Anyu egyedül főzzön. Vagy legalább megpróbálnám lebeszélni a tizedik sütemény elkészítéséről. Bár biztos, hogy nem engedne sok mindent csinálni. Aztán már érzem a hideget az arcomon, még sötét van, de szegény malac már visít. Aztán csend. És indul a szaladás, kapkodás, de estére minden a helyére kerül. Csak a tele hűtő és a vérfolt a havon árulkodik az eseményekről. Újabb kép villan. Ahogy felhúzom a redőnyt. Hurrá, esik a hó! Utca, szánkó, jégcsap, gyerekek, elesünk. Csak onnan egyétek a havat, ahol nem sárga. Hamar sötétedik. Még a szülőknek is jut egy pár hógolyó. Kint játék, de bent akkor is munka volt. Anyu sütött egész nap. Pizza. A legjobb a világon. 

De ha otthon lehetnék karácsonykor… Vagy bármikor. Mert jó, ha az egész család együtt munkálkodik, szeretetben.

Sok minden lehettem volna. Készültem tanár néninek, rendőrnek, fuvolistának, orvosnak, pszichológusnak, szakácsnak, asztalosnak. Ez utóbbit nem tudom megmagyarázni, de a mai napig elképesztő vágyat érzek arra, hogy fával dolgozzak, érezzem a fa illatát, és alkossak.Tíz éves korom körül egy éles és hirtelen gondolatot követve csillagász vagy asztronauta is akartam lenni. De komolyan. Még arra is szántam időt, hogy minden nap jól megpörgessem magam a forgószékemmel. Tudom-tudom, azzal nem lehetett a tér minden irányába mozogni, de valahol el kellett kezdeni.

Amikor az ember lánya viszont közeledik a pillanathoz, amikor dönteni kell, akkor hirtelen fogalma sincs, hogy mit akar. Ilyenkor bizony probléma, ha valaki túl sok mindent szeretne, és ráadásul esély is van mindegyik opcióra. Azt hiszem, irigylem azokat, akik csak egy vagy két tantárgyat szerettek az iskolában, vagy csak sporttal akartak foglalkozni, vagy csak a művészet érdekelte őket. Én magam színötös tanuló voltam egészen az egyetemig. A megfelelési kényszerről es a maximalizmusról majd máskor írok. És most jöhetne az elképesztő pesszimista mondat: de hát mire mentem vele??? Ami egyrészt helytálló, másrészt azért kiegészítésre szorul.

A gimiben kémia és biológia faktot vettem fel akkori legjobb barátnőmmel együtt. Nem voltam benne biztos, de azt hiszem orvos akartam lenni leginkább. Meg hát a szülői nyomást sem tudtam igazán kezelni, nem voltam sajnos lázadó kamasz. A lényeg, hogy elképzeltem, hogy gyermekorvos leszek és Afrikába megyek segíteni. Igen, tudom, ezek a világmegváltó ötletek… Mára már elcsitultak kicsit. Egész jól mentek a dolgok. Aztán jött a mindent elsöprő szerelem. Ugyanabban a faluban laktunk, de Ő egy másik városban volt katona. Én meg Pécsre jelentkeztem az első két helyen, általános orvos, fogorvos, majd ugyanezt megjelöltem Budapesten is, a végére pedig betettem egy pszichológiát és gyógypedagógiát. De nem akartunk annyira messze kerülni egymástól. Így hát megcseréltem a sorrendet az utolsó pillanatban. Előre vettem az összes pesti helyet, legelőre tettem a pszichológiát. Nem, nem azért, mert annyira akartam, hanem mert az körülbelül esélytelen volt, előtte minden évben magasabb volt a ponthatár, mint az orvosita. Hát, láss csodát, mindre felvettek volna, én meg oda kerültem a pszichomókiára. Eleinte még érdekelt is, úgy kb. egy évig. Aztán már csak becsületből fejeztem be. Nincs mit szépíteni, ezt elcsesztem.

Közben már dolgoztam, kellett a pénz, az egyetem nem segélyszervezet. Takarítottam, korrepetáltam, aztán egy ruhaboltban lettem eladó. Jó érzés volt munkába állni. Úgy éreztem végre hasznos vagyok, nem csak egy kis okostojás. Aztán volt pár pillanat, amikor túl sok volt az egész. Tanulás, vizsgák, munka, meg még a főzés-mosás-takarítás örök triásza a közös kis albérletben. Néha elgondolkodtam, hogy ahol már gyerek is van, ott hogyan csinálják? Oda már kell logisztika bőven. Persze a páromat alig-alig láttam hetekig, annyira különbözően alakult sokszor a beosztásunk, hiába éltünk együtt. De én még akkor is mindent tökéletesen akartam csinálni. Egyszerűen mindent versenyként fogok fel. Versenyzek magammal, másokkal, az idővel. 

És akkor kimentünk Londonba. Azt most kihagyom, hogy miként jutottunk erre az elhatározásra, szerintem mindenki el tudja képzelni. Durván négy napba tellett, mire munkát találtam. Nos, mondhatom, hogy amit addig a munkáról és a pörgésről tudtam vagy elképzeltem, azt nagyjából százzal kellett megszoroznom, hogy fel tudjam venni az ottani ritmust. 
Rengeteget tanultam pincérnőként: 
-hogy többet bírok fizikailag, mint sejtettem
-hogy mentálisan viszont miken nem szabad olyan gyorsan kiakadni, mint ahogy általában ki szoktam
-hogy jó érzés a borravalót összeszámolni a nap végén (végül is nem a semmiért szaladgáltam 10-12 órát)
-hogy hogyan tud vagy éppen képtelen együtt dolgozni egymással több különböző nemzetiségű ember
-hogy azok, akik nem látnak bele a munkád minden részletébe, mennyire buta megjegyzéseket tudnak tenni
-hogy az igazán jó főnök, aki vezetőként gondolkodik, az ritka, mint Londonban a tartós kánikula
-hogy az emberek nem csak Magyarországon irigyek
-hogy a lustaság, a hazudozás, az igazságtalanság és az emberi hülyeség engem mindennél de mindennél jobban idegesít
-hogy az összetartás és a csapatmunka mennyire megszépítheti a hosszú és nehéz órákat (ezért is kéne ennek több figyelmet szentelni)
-hogy akár életre szóló barátságok is köttethetnek
-hogy a munka fontos, és hiába közhely, de valóban nemesít, de, ismétlem de, tudni kell, hogy hol a határ, mert különben felőrli az embert.

Természetesen mint mindent, ezt is meg lehet unni. És egy hirtelen huszárvágással már Las Palmason landoltunk, a Kanári-szigeteken. Azért nem alakulhat minden úgy, ahogy azt Móricka elképzeli (bár legalább egyszer alakulhatna), szóval ott nem tudtunk letelepedni, de csodás egy hónapot tölthettünk el. Megismerkedtem egy egész más típusú munkával, a lelki munkával. Na nem mintha ez addig teljesen idegen lett volna számomra, de itt voltak olyan pillanatok, amikor az ember nem tudta, hova tovább, mi a következő lépés, és elég keményen szembe kellett nézni az addigi döntésekkel, a miértekkel, és nem kevés munka árán jutottam oda, hogy újra hinni tudjak, hogy elengedjek és sodródjak. Szerintem ezek a legnehezebb dolgok közé tartoznak, és egyik sem jön csak úgy magától.

Újabb csapó, ez már kérem szépen az X vagy Y terv, most éppen Franciaországból írom soraimat. Vőlegényem dolgozik, sokat, keményen, rám pedig egyelőre a háztartásbeli megtisztelő szerep jutott. Nem sürget semmi, de azért bízom benne, hogy ez hamarosan változik. Semmi gond vele, szeretek sütni-főzni, tanulom a nyelvet közben (Istenkém, hogy az angol mennyivel egyszerűbb…), én vagyok a biztos és támogató háttér, csak egy probléma van, hogy ez nekem már nem elég. Nincs okom panaszra, csak még hiányzik valami. Bár most, ahogy ezeket leírom, kezdek rájönni, hogy lehet, hogy ez hiányzott, vagy ez is. Mármint az írás. Sokáig nem jutott rá idő, vagy csak a fióknak egy-egy gondolat. Jó újra lassan végig venni a történteket, ráncba szedni a kesze-kusza gondolatmagvacskákat , hogy a káoszból egy kis rend legyen a fejemben, hogy aztán újabb káosz születhessen. Ez is munka végül is.

De már egyre jobban feszít és sürget belülről egy érzés. Mi leszek, ha nagy leszek? Nem tudom. Még mindig nem. Nem tudom, még hány olyan munkahelyem lesz, ahol valameddig dolgozom, de aztán elegem lesz vagy megunom, és csak megyek tovább. Olyan jó lenne végre egy hivatást találni. Amiben kiteljesedhetek. Amit nagyon élvezek. Amit nem csupán azért űzök, hogy legyen pénz, meg csak hogy legyen valami, aztán majd meglátjuk. Olyat szeretnék, ahol nem nézem az órát, hogy még vajon mennyi van vissza. Hisz ki tudja, még mennyi van vissza. Remélem addig megtalálom.